Szeretnénk, ha büszke lenne ránk. Azért, amit ránk bízott. Azért, amit közösen kezdtünk el. Hogy az általa képviselt értékeket ne csak emlékként őrizzük, hanem mindennapi működéssé formáljuk.
Egy olyan embert vesztettünk el, akinek jelenléte természetes része volt a mindennapjainkban.
Folytatni a munkát Nélküle nem egyszerűen nehéz, néha lehetetlennek tűnik.
Hiányzik a gondossága – aminek nyoma maradt mindenen, ami felé fordult.
Az a figyelem, amellyel valóban jelen volt.
Nála természetes volt, hogy észrevette az erőfeszítést. Hogy kimondta a dicséretet.
Hiányoznak a pozitív visszajelzései, amelyek nem voltak hangosak, de annál őszintébbek.
Hiányzik elkötelezettsége és a munka iránt tanúsított alázata.
A mentő ötletei a váratlan helyzetekben.
Hiányzik a derűje. A pozitivitása. Az életszeretete.
Hiányzik az az erő, amely az egyszerűség nemességéből fakadt.
A régimódi udvariassága, ugyanakkor a világra, újdonságokra való nyitottsága.
A szerénysége.
Hogy nem elvárásokkal, hanem kérésekkel élt, mellyel sosem nehezedtek másokra. Mindig figyelt arra, hogy ne terhet, hanem irányt adjon.
Erősen tör ránk a hiánya minden döntésben, amit nélküle kell meghoznunk.
Ő volt a biztos pont.
Ezidáig minden kérdésben hagyatkozhattunk a véleményére, az iránymutatására, a tapasztalatára. Abban a fajta csendes bizonyosságban működtünk, hogy „majd ő tudni fogja”. Most nekünk kell tudnunk.
Felelősségünk abban van, hogy ebből a bizalomból építkezzünk. Szeretnénk, ha büszke lenne ránk. Azért, amit ránk bízott. Azért, amit közösen kezdtünk el. Hogy az általa képviselt értékeket ne csak emlékként őrizzük, hanem mindennapi működéssé formáljuk.
Ez most már nemcsak feladat. Hanem küldetés.
